De nem a mérete, hanem a csúnyasága miatt. Ami nagy különbség. 
És jogos is szerintem a kritikája.
Duma topic 14
Sansa melleit kéne átrakni Margery testére, Missandei arcával. Az életben nem néznék több pornót.
Missandeinek sokkal csúnyább arca van, mint Sansának meg Margaerynek. Amúgy Margarey lábai tényleg szépek.
A mellek meg nem is a legfontosabbak van annál sokkal szebb dolog is:
https://www.faceb...204240682/
Főleg amióta élőben is láttam hasonlót, azóta is kísért a látvány. Bár az azért ennyire nem volt durva csak megközelítette.
Hm, már jó ideje 12 és 15 óratájban kelek. Mindkét alkalommal egyszer, olyan 6-7 órás fekvéstől számítva, +1 óra az elalvás, vagy több vagy kevesebb.
Erre most kizökkentett egy olyan összetett álom, hogy egy ideig talán vissza se tudok majd állni. Gyorsan lekapartam, 10 körül keltem és egészen mostanáig szoptam a Nettel.
A kurva Windows 10 meg azóta is fent van, mert Isten tudja miért, de valami miatt mindig bemesélem magamnak, hogy amíg van net leszarom. De, hát ez már sok. Mindenesetre szerintem ebből az álmomból filmet lehetne rendezni (ez a reggeli jegyzetem).
Egy vonatállomáson csatangolok, hatalmas szerelvények közt, mire megáll az egyik, pár milliméterre tőlem. Mi a franc? Eddig ez ott se volt, s még csak hallani se hallottam a közeledtét. Érzem ahogy odébb tol kissé a hatalmas jármű, a vezetője pedig kiszól: Ne mozdulj!
Azt mondta, ez nem akármilyen járat. Nem kellene ott lennem. Elkezdett valamit magyarázni még, felmentem a vonatra, míg monologizált, már csak elvétve hallottam itt-ott fülembe szűrődő hangját/szavait, annyira belemélyedtem a szokatlanul új környezet elemzésébe (hiába vonat, ez más volt, de mégsem más). Azt mondta, később indul, szóval maradtam.
Ekkor valami oknál fogva, hirtelen nagy zűrzavar kavarodott. Hatalmas vihar robbant be váratlanul az égboltba, őt pedig mintha külön, elkapta volna valami.
Külső szemlélő voltam, a franc se tudja miért, de nem ijesztett meg, mintha mindennapos dolog lett volna, hogy fekete árnyak rontanak embereknek.
A vonat maga nekem persze, eme "harcnál" is furább volt. Kívülről átlagos, de amikor beléptem, mintha egy kis erkéllyel ellátott hajó lett volna. Láttam a korlát mögül a Napsütéses, szép vidéket, a barnára festett, csillogó mázas ajtókat. Holott, kint valójában az eső pusztított.
Egy másik síkra léptem volna? Tudom is én... a lényeg, hogy fenn ragadtam a szerelvényen, mögöttem a visszaút eltűnt, így hát sétálni kezdtem.
Egyedül voltam.
Kicsit talán, féltem is.
De, egyben csodálatos is volt mindez.
Sok-sok ajtó volt, szép újak, rozogák s öregesek, én pedig végül kifigyeltem egyet, benyitottam. Ahogy az bezárult mögöttem, az ajtó belülről, már nem látszott, nem tudtam kijutni, milyen ismerős - mintha nem lenne visszaút a döntéseim után - ám nem ijedtem meg. Most nem, mi több, fel se tűnt különösebben. Sötét, komor falak nőttek körbe engem. Tépett tapéta, poros fapadló, kivénhedt lépcsők a folyosó végén. Eszembe se jutott, ez már talán - nem is a vonat? De, hisz arra szálltam fel. Egyre mélyebben hatolnék a... valóságba?
Akárhogy is, a szűk folyosók labirintusába biztosan. Kisvártatva ismételten ajtókat pillantottam meg. Sok előtt lábtörlők hevertem, fura feliratokkal, idézetekkel, kérésekkel vagy épp kijelentésekkel. Miközben lépkedtem halkan, olvastam őket jártamban. Akadt, amely bejárat előtt semmi nem volt. Fura és ijesztő látvány volt számomra eme tárgy hiánya. Megbontotta a rendet, idegen, megmagyarázhatatlan érzetet keltett bennem a látvány.
Egy ajtó, amely előtt nincs semmi.
Mi lehet ez?
Túlreagálnám?
Ugyan, biztos leveszik a cipőjük bent.
(Persze, az ajtó előtt, amelyeken átlépve talán vissza se juthatunk)
A következő sarkon azonban egy vén öregasszonyba botlottam. Tolószékben ült a folyosók keresztágában. Nem kérdeztem, ki ő. Nem kérdeztem, hogy kerülhetek ki onnan, meg azt se, hogy ő hogy jutott ide. Egyáltalában nem kérdeztem semmit... Ő mondott valamit, én pedig bólintottam, talán...
Tudtam, nem szabad tovább mennem, de vissza utam nem volt, ezt az asszony is tudta nagyon jól, mégis óvva intett attól, hogy előre haladjak. De, mi értelme van visszahátrálni abba, amit már megjártál, megéltél? Előre kell nézni, haladni. Ha baj lenne, kit érdekel? A rögtönzés mesterének tartottam magam, biztos voltam benne, megoldom majd másképp.
*Volt még valami, fontos jelenet, de nem emlékszem rá*
Egy fura hangot hallottam az egyik szobából, melynek ajtaja tárva nyitva állt. Nem tűnt kedvesnek. Nevetett és úgy tűnt, tudja hogy a közelben vagyok. Hüllőszerű volt, sötétet árnyalt, lágy is, amíg... el nem kezdett kacagni. Akkor még annyira se volt emberi... Aztán meg, hallottam lépteit amelyek a nyitott ajtó felé közeledésére utaltak erősödésükből következtetve.
Nem vártam meg, kihez tartoznak.
A hátborzongató hangja bőven elég volt számomra ahhoz, hogy ne is akarjam meglátni, ki vagy micsoda az a valami.
Futni kezdtem.
A szűk, letisztult folyosók nem jelentettek túl nagy biztonságot és jó rejtekhelyet sem, momentán úgy éreztem, hogy amúgy se nagyon lehetséges ez elől elrejtőzni (ki tudja, miért), így az ajtókkal próbálkoztam, elvégre ha máshova jutottam az eddigiek esetében, talán segít. Berohantam egy lakásba, amely ajtaja nyitva volt. Egy különös erdőbe kerültem.
Talán megmenekülhetek?
Jó kérdés.
Egy erdőben sok minden lapulhat.
De, ez csak egy vonat...
Vonat...
Akárhogy is...
Folytattam a vesszőfutást, azt se igen tudtam, miért - hisz egy nevető alaktól futottam, kit nem ismertem, talán nem is akar rosszat? Az ismeretlentől félünk. De, ez valahogy akkor sem volt barátságos. Éreztem.
A különös erdőben, a fák mögül viszont egyre több és több állat figyelt fel rám. Olyan állatok, melyekkel a helyen ahol amúgy éltem, sose találkozhattam volna - szóval valami távolabb területen lyukadhattam ki. Végül egy hatalmas medve is az utamat állta, mikor már kezdtem azt hinni, elég távol kerültem a lénytől.
A medve azonban felfigyelt rám.
Remek, cseberből-vederbe.
Ennyit hallottam magamban, mintha súgta volna valaki: "Ha futsz, üldözni fog."
Mi!? Ha nem futok, meg megesz!
Kételkedve a tanácsban, de meglévő ismereteimre alapozva, végül mégis sétálni kezdtem, az meg csakugyan nem mozdult, mindössze figyelt, elengedett. Az utolsó pillanatokban kezdtem igazán loholásba kapcsolni, amikor láttam, hogy szerencsére (?) az ajtó a becsukás után még nyitva van számomra is és a medve semmilyen módon nem tudna utolérni.
Szóval tétovázás nélkül éltem is a lehetőséggel. Nem figyeltem meg pontosan, de valami erdővel kapcsolatos idézet lehetett azon a lábtörlőn.
Különös részlet, de még fontos lehet.
Véletlenek nincsenek.
Ám, nem pihenhettem, nem filózhattam ezen egy helyben álldogálva - az ismerős, baljós hang újra követni kezdett.
A nevetés.
Sehol nincs nyugtom tőle.
És mintha már gondolatban súgna is nekem. Olyasmiket, hogy az övé leszek, fel fog falni, megszabadít képzelt börtönömtől, kellek neki, nem jutok túl rajta.
Egy pillanatra lehajoltam;
Ha ez illúzió, akkor ki lehet jutni belőle és nem kell félnem attól, ha esetleg megölnek. Elvégre egy a képzeletben nem halhatunk meg. Vagy... mégis?
Végül megpillantottam őt, de csak a szemem sarkából. Léptek!? A francokat... ennek a valaminek nem hogy teste, lába sincs...
És mégis tud érintkezni az anyagi világgal.
Olyan szokatlan és idegen volt így elvétve megpillantva is - leírhatatlan. Mégis, mintha már láttam volna azelőtt. Ő is úgy beszélt, mintha már jól ismert volna.
Nem mertem ránézni, pedig szólt hozzám. Nem is néztem soha, pedig nem egyszer kérte. Talán az jelentette volna a véget. Vagy csak...
Nem vártam meg azt se, ahogy befejezi, amit akar, se nem hallgattam tovább a becézgetését, futásnak eredtem, már megint.
Az már bizonyos, hogy a lábtörlőkre írt üzenetek jelentéssel bírhatnak. Ha így van, akkor valamit találnom kell. De, nincs idő se keresgélni, se olvasgatni.
Egy különös ajtón akadt meg szemem.
Nem volt más, de számomra még is különös volt.
Csak annyi időm akadt, hogy elolvassam, mi van rá írva: Éhes vagyok, enni akarok!
A lábaim tovább vittek, be az ajtón egyenest, én pedig gondolatban fejemhez kaptam. Én őrült barom! Hát, ha ez tényleg meg akar enni, talán a halálomba rohantam!?
Egy vonaton...
Egy vonat nyomorult hajófedélzetén, annak lépcsőházas folyosóinak istenverte ajtaja mögött fogok felfordulni, egy tomboló vihar közepette a napsütésben!
Mi van a világgal?
Mi!?
Miért?
Mit akar mutatni, mi ez az egész felfordulás?
Káosz!
Egy dagadt pasas tespedt előttem a tévét bámulva az ajtóval, majdhogynem szembe - tömte magát, nem volt szép látvány, pedig egy negyed pillanatra figyeltem rá csak.
Én nyitva hagytam az ajtót. Valami hang újból megszólalt: "Meg fog menteni."
A pasi mögött egy hatalmas Muffin állt.
Imádhatott enni, ha emberméretű Muffinokat tartott a lakásában.
"Bújj mögé."
Súgta a számomra egyetlen megnyugvást jelentő "hang" a fejemben (?).
Könnyes szemekkel bújtam mögé, noha meg se fordult a fejemben, hogy majd pont az fogja megmenteni az életem üldözőmtől.
Az az őrült nevetés.
Az a szféra amit az idegen teremt.
Nem, a fejem fogtam. Feladom - megtalált.
Hallottam a lépteit, a légzését.
De, már nem tudtam eldönteni, hogy mit képzelek és hogy mi a valóság.
Valóság... hagyjuk már. Itt minden létezik amit látok, érzek, gondolok vagy hallok...
Az is, amit nem.
Amiről nem tudok.
Szám elé szorítottam kezem.
Belépett (?) az ajtón, és kiszúrta a pasast. Nevetve témát váltott, s rávetette magát. Beesett vele a fotel mögé, felettem repültek át - enni kezdett....hallottam.
Itt az esély! Meg tudok szökni!
Az ajtó azonban túl távol van, kétlem hogy ne venné észre..., egy próbát viszont megér.
Mi veszteni valóm van? Ha észrevesz úgyis meghalok, meg akkor is, ha kivárom, még végez és utána engem kap el.
Kúszva jutottam el az ajtóig, a fotelnek és a gigantikus Muffin plüssnek hála rejtve maradtam. Nem csuktam be azt, nem nyúltam hozzá, egyenesen elindultam azon az úton, amelyet mintha fura aura lengett volna körül.
Nem hallottam a nevetést.
Se a csontok ropogását, a szövetek tépésének hangját sem hallottam már.
Túlbecsültem volna?
Nem, lehet hogy csak hagyott elmenni.
Fogalmam sincs, de bármi terve is van - ha van hát nem érdekel!
Nincs is rosszabb, mint általad emelt határok falain belül menekülni a félelmeid elől.
Végül megláttam valamit.
Igen, ez lesz a kijárat és igen, talán megmenekültem.
Megragadtam a kilincset és kirántottam az ajtót.
A Napfény!
Akkor ez még nem az...
De, már nem lehet messze. Újabb vesszőfutásra készültem, el se tudtam képzelni, mi elől már, de ha azt túléltem, jöjjön bármi! Maximum kiugrok a korláton és nevetve hagyom itt a testem.
Itt hagyni?
Miért nem jutott eszembe hamarabb?
Valamiért.
Még se adtam meg magam könnyen.
Dörgést s villámlást hallottam,
Ezaz! Ez már a valóság.
Valóság?
. . .
Ez a szó, már-már kínosan hat rám.
Nem tétováztam, az ajtó már nyitva volt, illetve előttem - én nyitottam, és végül visszajutottam a vonatra.
Elmosolyodtam a vad esőzést látván, most az nyugtatott meg, halk sóhajjal hajtottam fejem egy pillanatra, pihenő szándékkal hűs üvegének, hogy hűtsem átmelegedett testem, majd nem törődvén semmivel, leugrottam a mozgó járműről.
Nemhogy semmi bajom nem történt, a következő pillanatban már a házam ajtaja előtt álltam, ahol csak én meg a négylábú szőrgombócom laktunk és egy lábtörlőt helyeztem az ajtónk elé:
Egészséges vagyok! És a kutyám is!
Aes Sedai írta:
Missandeinek sokkal csúnyább arca van, mint Sansának meg Margaerynek. Amúgy Margarey lábai tényleg szépek.
Film topik lett a Dumából? Legalább ez maradhatna a helyén... elég ott is.
Az engem nem hat meg. Egy komment nem érkezett rá. Hüp-hüp. Ez meg lassan megint oldalakon át fog folyni.
Mi bajod van Chris Evans testével Coelho? Annyira még nem is durva. Bár találtam egy képet, ahol a lába hát érdekes. Viszont a felső teste korrekt még nem is elérhetetlen kategória.
Ha van időd és energiád legalább is semmiképp. Amúgy egyetértek Saffi-channal, ha valaha buzi leszek ő lesz a csődöröm.
Addig viszont beérem Margeryvel, ha már nektek nem kellxD Finnyás kis porba fingók vagytok.
| Ugrás a fórumra: |
