Szerinted Freddy Krueger nem ijesztő? Pont azért az, mert csak úgy bunkón bemászik az álmaidba, és nem tudsz vele kezdeni semmit, mint egy parazita vagy egy megszálló, és ráadásul a rosszabbik fajtából. Meg akar ölni, csak előtte még jól meg is kínoz. Meg még pedofil is, szóval akár azt is teheti, hogy álmodban egy kislány vagy. A továbbiakat meg nem nehéz kitalálni.

Hanem hogy édesnégyesezzen veletek? XD Fuj, emós pasik, rossz, csúnya. Nemszabad. XD

Jaj, amúgy a túl sok Walking Dead után nekem is sok zombis álmom volt. De utálom az olyat. Bár az én "zombijaim" általában tényleg zombik is voltak, szóval jó kis rohadó tetem létükre lassúak, csoszogósak meg tök bambák, hanem ha vérszagot fogtak, arra mindig felélénkültek, és akkor beindultak, mint amikor a dél-amerikai hangyacsapatok vonulnak az esőerdőben, pontosabban portyáznak, aztán ha skorpió vagy, megszívtad, ha béka vagy, megszívtad, ha nem elég éber kolibri, na akkor is.

Jó, de tudom, hogy néz ki Freddy és úgy nem ijesztő, így ha meg akarna ölni se ijednék. Ellentétben egy olyan lénnyel, amiről semmit nem tudok - engem jobban megijeszt, mert számomra ismeretlen így fogalmam sincs arról, mikre képes.

Hanem hogy édesnégyesezzen veletek? XD Fuj, emós pasik, rossz, csúnya. Nemszabad. XD

Jaj, amúgy a túl sok Walking Dead után nekem is sok zombis álmom volt.

Jó, de nem a külseje miatt rémisztő, hanem mert tud úgy bántani, értsd megölni, hogy te nem tudsz ellene tenni semmit. Persze értem amit nem látunk vagy nem tudjuk, hogy néz ki, pusztán abból fakadóan halálrarémiszt, hogy gőzöd nincsen arról, mi vagy ki az, semmit nem tudsz róla, tehát a gyengepontját sem ismered, így ijesztő lesz. De főleg azért van ez így, számomra legalábbis, mert nem tudom, mit akar tenni.

Pedig a zombis álmok nagyon szörnyűwk tudnak lenni. Úgy le tudok blokkolni egy ilyen álom során, hogy az van, amit írtam korábban is már; nem tudok moccanni a félelemtől. Vagy a takaróm túl nehéz, és azért.

Jó, de nem a külseje miatt rémisztő, hanem mert tud úgy bántani, értsd megölni, hogy te nem tudsz ellene tenni semmit.

Mit szólsz egy óriáshoz, aki kb Góliát méretű, te pedig Dávid vagy, csak nincs parittyád, meg semmi, hanem be vagy zárva egy kellemesnek tűnő babaházba, amelyen kívül nincs semmi és senki. Csak az az óriás. És természetesen nem tudod, kicsoda, mit akar, de jót semmiképp, mivel ő tart ott fogva.

Na, tessék, csak leírtam a legrosszabb gyerekkori rémálmomat. Ja, és ő a mumus, olyan szempontból, hogy mindig aktuálisan azt az alakot ölti magára, amitől épp a legjobban rettegsz.

Ha ez nem ijeszt meg, akkor tényleg nem félsz semmitől.
De azért ettől függetlenül is meghívhatsz egy Sopronira.

Egyesítve 2016.04.11 22:55:17:
Mit szólsz egy óriáshoz, aki kb Góliát méretű, te pedig Dávid vagy, csak nincs parittyád, meg semmi, hanem be vagy zárva egy kellemesnek tűnő babaházba, amelyen kívül nincs semmi és senki. Csak az az óriás. És természetesen nem tudod, kicsoda, mit akar, de jót semmiképp, mivel ő tart ott fogva.

Na, tessék, csak leírtam a legrosszabb gyerekkori rémálmomat. Ja, és ő a mumus, olyan szempontból, hogy mindig aktuálisan azt az alakot ölti magára, amitől épp a legjobban rettegsz.

Ha ez nem ijeszt meg, akkor tényleg nem félsz semmitől.
De azért ettől függetlenül is meghívhatsz egy Sopronira.

Egyesítve 2016.04.11 22:55:29:
Mit szólsz egy óriáshoz, aki kb Góliát méretű, te pedig Dávid vagy, csak nincs parittyád, meg semmi, hanem be vagy zárva egy kellemesnek tűnő babaházba, amelyen kívül nincs semmi és senki. Csak az az óriás. És természetesen nem tudod, kicsoda, mit akar, de jót semmiképp, mivel ő tart ott fogva.

Na, tessék, csak leírtam a legrosszabb gyerekkori rémálmomat. Ja, és ő a mumus, olyan szempontból, hogy mindig aktuálisan azt az alakot ölti magára, amitől épp a legjobban rettegsz.

Ha ez nem ijeszt meg, akkor tényleg nem félsz semmitől.
De azért ettől függetlenül is meghívhatsz egy Sopronira.

Egyesítve 2016.04.11 22:56:09:
Mit szólsz egy óriáshoz, aki kb Góliát méretű, te pedig Dávid vagy, csak nincs parittyád, meg semmi, hanem be vagy zárva egy kellemesnek tűnő babaházba, amelyen kívül nincs semmi és senki. Csak az az óriás. És természetesen nem tudod, kicsoda, mit akar, de jót semmiképp, mivel ő tart ott fogva.

Na, tessék, csak leírtam a legrosszabb gyerekkori rémálmomat. Ja, és ő a mumus, olyan szempontból, hogy mindig aktuálisan azt az alakot ölti magára, amitől épp a legjobban rettegsz.

Ha ez nem ijeszt meg, akkor tényleg nem félsz semmitől.
De azért ettől függetlenül is meghívhatsz egy Sopronira.

Én erre csak azt tudom mondani, hogy a méret nem minden. Előbb ijedek meg egy apróbb lénytől, ami kimászik az ágyam alól, mint egy óriástól, akit még ilyen vakon is bárhol észreveszek.

És még ez is csak ijedés, nem félelem. Meg nem baj, majd körbeveszem Dementorokkal a szobámat és akkor nem jön be senki meg semmi és... még kaját is csinálnak majd nekem, meg baromi kedvesek lesznek, ugye...

GIF

Fogalmam sincs, nem én voltam.
De lehet a rossz net miatt elküldte párszor, eddig észre se vettem.

A dementorok jó ötlet, kiszipolyozzák a buzi óriást, aztán meg csak egy nyivákoló görcs lesz, ez nem is rossz. De aztán mit fognak enni, ha tőle már minden örömet és boldogságot elszlopáltak? Csak te és az az óriás volt ott.

Majd táplálkoznak a minden kincset megérő, Galaktikus Szeretetemből.

Szokás szerint megint összeálmodtam egy csomó összefüggéstelen hülyeséget, de arra konkrétan emlékszem, hogy álmomban volt szakállam (és nagyon hülyén nézett ki, mert szanaszéjjel állt)

[img]http://imageinarts.com/wp-content/uploads/bulkimages-1455116317/Bad%20Dreaming%20Fantasy%20Mushroom%20Land.jpg[/img] Nem jól adtad meg az elérési útvonalat.

Azon gondolkodtam, hogy keresek valami csudálatos képet a kommentem tetejére, hogy illusztráljam az álmom ami egyszerűen hihetetlen volt mert még én se gondoltam volna, hogy egyszer...

Tök fura álmom volt
Épp a nagy mamámnál voltam (disznóvágás), a haverommal meg bent voltunk és xBox-oztunk, aztán kimegyek és látom hogy ott van egy rohadt nagy kutya kicsit mentem vissza a házba aztán megláttam egy nagy "mammút" méretű kutyát amit tiszta szőrös volt

Egyre biztosabb a párhuzamos élet dolog előttem. Az emberi agy nem kompatibilis a valós idő megértéséhez még, a biológiai anyagnak időre van szüksége az átalakuláshoz (ilyen mértékűhöz pláne), így az egy pillanatban több élet/személyiség érzékeléséhez sem, de eddigi tapasztalataim alapján úgy gondolom, ha alszol már nem egészen vagy a test fogja (amúgy sem, de ekkor más állapotba kerülsz), ilyenkor szerintem érzékelheted a párhuzamos életed. Mert nem őrülne bele vagy menne át vadállatba a sok-sok eltérés miatt ami ezzel különböző módokon jár.
Na most akár helyesek a megérzéseim akár nem, annyi bizonyos, hogy ma (?) pl. betekintést nyerhettem egy iszlám katonák által megszállt suli diáklányának óráiba és menekülésébe, érzelmeibe. Rendkívül megrázó volt. Ám azt, hogy haza jutott-e, nem tudom. Az biztos, hogy rendkívül fiatal voltam, egy fegyver ugyan volt a táskám mélyén (mindenki előtt titkolnom kellett, nem tudom mondjuk minek, elvileg nő nem is tarthat ott, nemhogy gyerek), viszont az értékrendem elég satnya lehetett, mert volt egy másik táskám is, amiben egy drága dolog hevert (értsük ezalatt azt, hogy a családom piszok szegény volt), így azt mindenképp menteni akartam az életem árán is.
Nem tudom, mi lett végül. Lelőni nem lőttek le, de egy nagyon kattant pasas vezette az egészet. Még szórakozott is velem, amikor felvonultattak minket sorjában, egy hang súgott nekünk: "Emeljétek fel a kezeteket. Ha felnéztek meghaltok!"
Mindenkit végignézett a hapek, csak úgy rájuk pillantott, van akivel beszélt. Végül én is sorra kerültem. Bármit is mondott azt a részletet tisztán hallottam, amikor mondta: Nézz rám ha hozzád beszélek!
Mi a fasz? Hát nem arról volt szó, hogy tilos? Lányos zavaromba talán kinyitottam kissé a szemem és felpillantottam rá, mire ő hozzáfűzte: Viszlát.
Felém tartotta a fegyverét és amikor meghúzta a ravaszt már hallottam a lövéseket. De... De, nem nem haltam meg. Már mindegy volt nekem, újra felnéztem rá. Nevetett.
"Tudod miért szeretem ezt csinálni? Tudod miért szeretek ölni?"
Figyeltem, majd gondolkodtam, nem sokat, az elborultabb énem ugyanezt tenné.
"Mert akkor érzed igazán, hogy élsz?"
"És tudod, mi a célom ebben az életben? Minél több embert eltenni láb alól. Amennyit csak lehet. Mindenkit aki az utunkba áll és azt is aki nem."
"Hogy még nagyobb hatással lehess a jövőre? Hogy még inkább megérezze mindenki, léteztél?"
Elvigyorodott és megismételte magát, miután végigsimított az arcomon: "Viszlát!"
Végül bezártak a többiekkel a suliba. Túszként használtak, de tudtam hogy meg akarnak majd ölni végezetül.
Ezután még folytatódott a menekülés, a bujkálás, láttam további fegyveres ütközeteket a suli előtt. Nem egy unalmasabb álom volt..

Az első fele ugye poén volt
Elvégre mennyire reálisak egy kislány szájából ezek a mondatok:
"Mert akkor érzed igazán, hogy élsz?"
"Hogy még nagyobb hatással lehess a jövőre? Hogy még inkább megérezze mindenki, léteztél?"
A te gondolataid, egy másik személyben.

De érdekes álom lehetett, az biztos.

Ha az álom egy párhuzamos élet, akkor az enyém elég kusza. Mert egyszer gyerekként vagyok benne, egyszer felnőttként. Sőt, olyat is álmodtam már, hogy szárnyak nélkül repülök. Elég vad álmaim szoktak lenni.

Sőt, sokszor egy kedvenc filmem, vagy sorozatom történéseiben találom magam.

Az ember egy "időben" sokkal több életet él, csak a biológiai anyaga ezt nem képes érzékelni, az öntudat erre meg eleve képtelen még. A kettő meg sajnálatos (?) módon összekapcsolódik. Felettes tudat meg más kategória.

Egyesítve 2017.05.10 00:35:01:
Ez már legalább egy hetes álmom, de most volt időm lekaparni. Kérésre (FB Csoport), de ide pont befér. Ja és... ez nem novella, csak egy álom leírás! Irodalom és nyelvtantanárok; ne kövezzetek!

Szép lassan kinyitom szemeim. Egy lassú pillantás, majd két gyorsabb. Kitisztul előttem a Világ.

Különös fényviszony uralkodik ezen az idegen helyen. Gondolom magamban előbb, mintsem hogy az a kérdés merüljön fel bennem, hol is vagyok éppen. Nem, semmiképp sem járhattam itt ezelőtt.

Felkászálódok a földről, s lassan elindulok a homályba burkolózott folyosón. Különös, a padló és a fal is fával van burkolva. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy teljesen vadidegen helyre kerültem. A falakon különféle plakátok díszelegnek, és szerte-szétszórt papírosok hevernek mindenütt a földön.

Próbálom összeszedni a gondolataim. Ahogy utat török magamnak a lomok között, újabb s újabb termekre bukkanok. Idegennek érzek mindent, de a különös asztalokat és műhelyrészlegeket látván, amelyeket az én szakmai gyakorlataimkor láttam s dolgoztam is rajtuk, bennük - egyre biztosabb vagyok abban, hogy valami Animációs stúdióba kerülhettem.

Egy pillanatra elmosolyodok, ahogy közelebb lépek az egyik sarokban heverő, karaktertervekkel ellepett alkalmatossághoz. Aranyos kis figurán dolgozhattak az itteni fickók. Bizonyára annak a karakternek a tervei lehetnek, akit kint láttam, még a posztereken. Ahogy fordulok kifelé, váratlanul előttem terem egy kivágott kép. Egy pillanatra lefagyok az ijedtségtől, de végül összeszedem magam és rövid szemrevételezés után egyértelművé válik, hogy ez pontosan az előbb említett szereplőt ábrázolja.

- Egészen biztos vagyok abban, hogy te még nem voltál itt az előbb - állapítom meg a kép előtt gyanakvóan, abban reménykedve, hogy aki ide helyezte, minden bizonnyal a közelben lehet így hallhatja, amit mondok.

Szaporán elsuhanok a kivágás mellett, és óvatosan körülnézek, hallgatózok. Csak az öreg padlók néhai recsegését hallani, és a már belépéskor is jól megszokott háttérzajt, amit valószínűleg pár gép okozhat.

Miután meggyőződtem róla, hogy a közelben senki nincs; mint a megijesztett róka az odújából, úgy osonok ki mindenre gyanakvóan a szobába utat nyitó ajtón át az épület ismeretlen, folyosókkal teli sűrűjébe.

Nem telik el kis idő, melyet a nesztelen lépkedéssel és a terep felderítésével töltök, mire megpillantok egy különös kis polcot a folyosó falán. Valami fekete dolog pihen rajta, fogalmam sincs, mi az. Nem szólal meg vészharang a fejemben, tétovázás nélkül közelebb lépek s lábujjhegyre állva lekapom a legmagasabban nyugvó falapról a Plüssöcskét, ami egészen idáig magányosan ült a poros felületen.

Mosolyra húzom szám, miután alaposabban szemrevételezem.
- Kinek kell fizetnem azért, hogy velem jöhess? - teszem fel a kérdést magamnak gondolatban.
Akárhogy is, de ezt az ennivaló Babát mindenképp haza fogom vinni. Nem is teszem hát vissza a helyére, indulnék is tovább, ám amint tekintetem magam elé terelem, az valami egészen másba ütközik. Eleinte csak egy nagy, fekete árnyat látok kirajzolódni velem szemben. Végül mégiscsak gyorsan kitisztul a kép s amit látok, az kezd inkább kínossá válni.

- Már megint te? - teszem fel kérdésem eleinte rosszallóan, majd kisvártatva megrázom fejem és hangnemet váltok - Látom te se kötötted le magad hosszabb ideig abban a levert tervezőszobában - vonogatom vállam - Ezt azért meg tudom érteni.

Levetem pillantásaim a mozgóképről, melynek derűs mosolya kissé hátborzongatóvá teszi azt, bár be kell ismernem magamnak - valóban jól megtervezték, még ha nem is volt tervben az, hogy ő például; életre fog kelni. Mellé kerülve próbálom kivenni, milyen utak állnak előttem, amiket még bejárhatok. Nem tűnnek túl barátságosnak a velem szembe feltárulkozó lehetőségek, de ahonnan elindultam az biztos, hogy nem a kijárat.

- Na jó - szólalok meg ismét - Én leléptem, Bendy. Jó szórakozást.
Gyors búcsúm légből kapott, s csak remélni tudom, hogy nem egy idegen pakolgatja folyton-folyvást elém őt. Inkább legyen dühös szellemek, démonok által megszállt kartonpapír, mintsem egy hús-vér lény műve.

Különös logika lehet, de számomra ez hangzik barátságosabbnak. Mi van akkor, ha valóban ez a helyzet? Ha valóban valami más entitás mozgatja azt a táblát? Amennyiben így van, kell lennie valami oknak is, az pedig nem lepne meg - az eddig látottak alapján - ha történt volna itt valami a múltban, ami ezt eredményezte végezetül.

[ . . . ]

Egy újabb folyosóelágazáshoz érek. Az elmúlt percekben egyre több lépés visszhangját hallottam magam körül és biztos vagyok abban is, hogy egy férfi ment el előttem, aki csak azért nem vett észre, mert az, amit a földön húzott hangja valószínűleg a lépteimtől reccsenő padlók zaját elnyomta.

Percről-percre jobban idegesít a mélyről jövő érzés, miszerint egy patkány vagyok, ami egyre inkább elvész a labirintusban melybe dobták s fokozatosan távolabb kerül a kijárattól.

A következő fordulat csak egy irányba vezethet, mégpedig jobbra. Fura fények pislákolnak a folyosó végéről. Biztos vagyok benne, hogy egy vetítőgép lehet ott, mert hallom a film hangját is, amit éppen lejátszik.
Amint közelebb érek, a sarkon egy fej bukkan elő, mely rám kukucskál. Ledermedek. Az pedig, amilyen lendülettel előmutatkozott, olyan lendülettel bújt is vissza.

- Te már ilyet is tudsz? - túrok hajamba hátulról, megragadva a tarkóm s kis szorítást mérve rá miközben a nyakam elfordítom, ellazítva ezzel az izmaim, és megnyugtatva magam valamelyest.

Csak remélni tudom, hogy ezt a látványos mozzanatot is ő csinálta, és nem a közelben ólálkodó idegen. Óvatosan közelítek a kritikus kanyar felé, és amint sebes mozzanattal kifordulok látom, hogy a mozgókép valóban ott áll.

- Ugyanaz a vigyor - rázom fejem - Ugyanaz a kibaszott vigyor - grimaszom végül gyermeteg mosolyba folyik át a megkönnyebbüléstől - Te sose adod fel, igaz?

Elhaladok előtte, hogy belépjek a közvetlen mellettünk lévő szobába, amely valóban egy vetítőszoba volt. Tele székekkel, egy nagy, letisztult fallal, és egy projektorral mindenek mögött.

Minden elsötétült.

Nem emlékszem arra, mi történt velem egészen pontosan. Egy székhez kötöztek, s egy pentagram van alám festve. Nem hallottam a vetítőteremben, hogy közeledett volna felém bárki is. De, élek, szóval biztos, hogy a most még ismeretlen tettes előbb vagy utóbb mutatkozni fog előttem. Mert be kell jönnie értem. Én azonban ezt nem fogom megvárni.

Hiába próbálom feszegetni a kötelet, az egyre erősebben súrolja a bőröm, lazulni azonban egyáltalán nem akar. Pár perces mocorgás és ficánkolás után halk sóhajjal megadva magam feladom ezt a tervet. De, elkeseredést nem mutatva máris kémlelem az üres szobát, hátha a javamra tudok használni valamit. Lelkesen kezdek neki, hamar rájövök, hogy talán korai az öröm.

Négy fal.

Négy kibaszott fal, semmi több.

Csodás!

Amint visszapillantok az ajtó irányába, egy már jól ismert alak jelenik meg előttem. Jól ismert alak egy jól ismert vigyorral.

- Bendy? - kacagok fel halkan - De, ez...

Nem tudom, mit kezdhetnék a szituációval, míg végül hagyom, hogy az érzelmeim vezessenek, és a magány csillapításának vágya.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kerül sor arra hogy kimondjam, de most az egyszer örülök, hogy látlak - tekintek rá mosolyogva, ő pedig ugyanolyan mereven és változatlanul áll előttem, mint a számtalan tucatnyi alkalommal, amikor váratlanul megjelent.
- Mi szél hozott ebbe a barátságos kis szobába? - nem szól semmit, de kis szünet múlva legbelül úgy érzem, mintha választ kaptam volna
- A magány? Biztos régóta itt lehetsz már, nem csoda hát, ha így ragaszkodsz hozzám - újabb néma pillanatok köszöntenek ránk, amire kisvártatva ismét válaszolok.
- Az emberek előítéletesek és gyakran csak a saját érdekeiket nézik. Ezért nem szabad keseregned, ha magadra maradsz. Inkább szokj hozzá. Akkor talán könnyebb lesz elviselned azt és nagyobb örömödre szolgál a társaság.
- Hm... erre nem is gondoltam. De, biztos van valami mód arra, hogy emlékeztesd őket a tetteikre, amelyekkel ártottak. A legnehezebb magaddal szembe nézni. Ez bizonyára rájuk is igaz.
- Szenvedés? - arcomra komorság ül, és egy pillanat alatt úgy érzem, mintha akarva-akaratlan is könnyek akarnának kicsordulni a szememből, de végül erőt veszek magamon.
- Gondold át, kedves... mi van akkor, ha ez az egész sikerül? - újabb, hosszadalmas néma csönd ülepszik a szobára.

[ . . . ]

A különös beszélgetés (?) még perceken át zajlott. Míg végül az érzelmi hullámvasutazás után meguntam a helyzetet.

- Na jó, eleget ültünk itt - kezdek mocorogni ismét - Nincs kedvem megvárni, amíg feláldoznak - fújom el szemembe lógó hosszú, barna, hullámos hajtincsem - Ha olyan kis ügyeske vagy, mint amilyennek eddig látszottál, akkor mutasd, mit tudsz még - pillantok rá kérdően - Hozz egy kést, egy kulcsot, vagy bármit, amivel kiszabadíthatom magam, csak tűnjünk innen.

A kérésemre nem érkezik válasz, se gondolatban felbuggyanó szavak, sem pedig bármiféle mozgás.

- Végül is - kezdek hozzá csalódottan kis sértődöttséget mutatva Bendy papírkivágása felé, félrevont ajkakkal - Együtt is megvárhatjuk, amíg ez az őrült visszatér - dőlök hátra kényelmesen, majd lehunyom szemem, hogy relaxálni próbáljak.

[ . . . ]

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de amikor kinyitom a szemem, pár sebes pillantás után a körém ülő homályt éles képpé varázsolom s várható látvány tárul elém - a nagy semmi. Bendy eltűnt, én pedig ismét itt vagyok egyedül.

- Hát ez remek... - morgom orrom alatt duzzogva, majd felemelem kezem, hogy a már jól megszokott hajba túrással megnyugtassam magam - Ki kell találnom valami mást, minél előbb.

Várjunk csak...
A kezem? Újra mozog?
Nincsenek kötelek? Mi?

Amint előre hajolok és tekintetem a kezemre irányítom, megpillantok valamit a hátam mögött.

- Bendy!? - teszem fel meglepődésemből fakadó kérdésem - Te... te voltál az? - pillantok magamra, majd ismét rá - Te engedtél el engem? Én... - lehajtom fejem, hogy egy pillanatra átgondoljam a szituációt, ám ez épp elég volt ahhoz hogy szembe tűnjön, az ajtóban egy kulcs díszeleg.

Ismét rápillantottam, ő pedig ugyanúgy mosolygott, mint eddig. Mint ezelőtt mindig.

- Köszönöm - mosolyodok el amint lerázom magamról a köteleket, hálásan megérintem a kicsi bábú arcát - Nagyon hálás vagyok ezért neked! - az ajtó felé tekintek - Tudod mit? Nem kell tartanod a jövőtől, nélküled talán pár óra múlva már halott lennék. Úgyhogy segítek neked és kiderítem azt is, mi ez az egész - indulok el fürgén s nesztelenül az ajtó felé, de mielőtt kilépnék, visszapillantok rá - Ja, és... le ne maradj!